Milyen volt a fáraó hatalma?

A fáraó: király és istenség

Milyen volt a fáraó hatalma?

Az egyiptomi uralkodó ruházata csak néhány részletében tért el az alattvalókéitól, mivel többnyire mindenki csupán egy rövid kötényt viselt. Királyi hatalmának bizonyos jelképei emelték a közrendű emberek tömege fölé. Ezek közé tartozik a legyező, a pásztorbot és a korbács, valamint a királyi fejkendő, a koronák és az ureuszkígyó.

Ezekről a jelvényekről lehetett felismerni az uralkodót. A történelmi forrásokból kiderül, milyen nagy volt a fáraó hatalma. Az egyiptomi Szinuhe élettörténetét négyezer évvel ezelőtt jegyezték fel. Szinuhe több évig élt külföldön, mielőtt visszatért volna Egyiptomba. Érkezése után felszólították, hogy járuljon az uralkodó elé. Az utazó a következőket írta ezekről a pillanatokról: „Őfelségét nagy trónján találtam, fehérarany fülkében. S míg hasra borulva maradtam előtte, semmiről sem tudtam. Ez az isten pedig barátságosan megszólított — s én olyan voltam, mint a homályban elragadott ember: lelkem elhagy, testem erőtlen, szívem nincs keblemben, hogy tudjam, inkább élek, mint halok. Őfelsége pedig így szólt a barátok közül egynek: „Emeld fel őt, hadd beszéljen hozzám!”. (Dobrovits Aladár fordítása)

A szövegből kiderül, hogy Szinuhe, az alattvaló uralkodóját istennek tartotta. Az istenség közelsége olyan szent borzongással töltötte el, hogy majdnem eszméletét vesztette.

Ha az uralkodó az alattvalók szemében istenségnek számított, akkor milyen lehetett viszonya a többi istennel? Valóban olyan hatalmasnak érezte magát, mint a világ teremtője? Erre a kérdésre egy olyan szövegből kaphatunk választ, amelyben a Középbirodalom egyik ura maga beszél: „Harahti isten teremtett engem, hogy megtegyem azt, amit meg kellett tenni, hogy végrehajtsam, amit parancsolt. Ennek az országnak a pásztorává tett engem.” Világosan látható, hogy a király csupán az isten teremtménye, akinek a megbízásából cselekszik.

Egy újbirodalombeli szövegből kiderül, hogy milyen nagy szüksége volt az uralkodónak az istenek támogatására. A szövegben II. Ramszesz mond imát Amon istenhez, amikor a kádesi csata idején csapatai cserben hagyták, és körülvette az ellenség: „Téged szólítalak én atyám, Amon, itt, körbevéve idegenekkel! Ellenem egyesültek az idegen földek fiai, és én magam vagyok, senki sincs velem. Hatalmas seregem elhagyott, egyetlen harci szekerem vezetője sem keresett engem. Kiáltottam és hívtam őket, de senki sem hallotta meg szavam. De én felismertem, hogy Amon többet ér nekem, mint sokmillió gyalogos katona, mint százezernyi harci szekér, többet, mint tízezer fivér és fiú, akik szorosan összetartanak. A sok ember műve semmit sem ér, Amon jobb, mint ők!” Ebből világosan kiderül, hogy II. Ramszesz nem olyan hatalmas, mint Amon isten. Az istenség segítségét kéri, amikor az emberek ereje már nem mentheti meg. A fáraó tehát az emberek szemében istennek tűnt, de az istenség szemében csupán egy ember. A király tehát valahol félúton van az emberek és az istenek között.

A fáraó ennek ellenére az istenek családjának a tagja. Hivatalos címe az volt, hogy „Ré fia”, és Hórusz istent is helyettesítette a földön. Éppen ezért csak ő beszélhetett az istenekkel, és ő kérhette meg őket arra, hogy Egyiptomnak megadjanak mindent, ami az élethez csak kell. A hely, ahol a fáraó az istenekhez beszél, nem egyéb, mint a templom. itt nyújtotta át nekik áldozatait, mivel ő nemcsak Egyiptom ura és királya, de egyben a birodalom valamennyi templomának legfőbb papja is volt.

Az emberek természetesen tudták, hogy a fáraó halandó. De csak addig — gondolták —‚ amíg itt van a földön. Halála után a fáraó visszatér égi ősei közé, és igazi isten lesz belőle. Ott, a túlvilágon — így gondolták az egyiptomiak — majd az idők végezetéig uralkodik azok felett az emberek felett, akik az ő idején éltek a földön.

Az egyiptomiak nem tudták elképzelni, hogy a társadalom az általuk ismert, hierarchikus rend nélkül is működhet. Ez az elképzelés még hosszú ideig tartotta magát, de az idők során mindig változott annak megítélése, hogy az élet mely területeire terjed ki a vezetők hatalma, és hol élvezhetnek nagyobb szabadságot a vezetettek. Az ókorban azonban a vezetők sokáig mindenre kiterjedő — isteni — hatalommal rendelkeztek, vagyis az élet szinte minden területét befolyásolhatták.

Kezdetben a fáraók iránti, vallásos tisztelet még azt is tiltotta, hogy nevükön nevezzék az uralkodót. Hiszen a név kimondása földiessé, anyagiassá tette volna azt, ami égi.

Különösen az Ó- és a Közép-birodalom istenségekhez hasonló fáraóinak volt nagy a hatalmuk. Az uralkodókat később egyre inkább embernek tekintették. Az egyiptomi történelem későbbi szakaszaiban már az is előfordult, hogy néhány egyiptomi annak alapján ítélte meg urát, hogy az teljesítette-e a vezető poszton állók kötelességeit.